„Minden csak volt”

Egyre kevesebb hazánkban a háztáji gazdaság, ami évszázadokon át a túlélést és az anyagi függetlenséget jelentette.

A középkortól a jobbágyfelszabadításig földtulajdona csak a földesúrnak volt, a jobbágyok az ő engedélyével tarthattak lábasjószágot, malacot, ezekből és a termésből évente egyszer kilencedet adtak a gazdának. Bár a jobbágyoknak néhány ruhán és bútoron kívül saját tulajdonuk nem sok volt, a kert és az ól mégis tele volt feldolgoz-ható növényi és állati alapanyaggal.

A jobbágyság eltörlésével aztán kialakult a cselédvilág, az emberek napszámba mentek dolgozni, így veszítettek korábbi önfenntartó képességükből, sokan földbe vájt kunyhókba kényszerültek. Ám akinek tehene, lova volt, jómódúnak számított, többet tudott szántani, vetni, aratni.

Ezt követte a polgárosodás. Nyíradonyban ez azzal kezdődött, hogy az 1920-as évek elején özvegy gróf Károlyi Gyuláné eladta nyíradonyi birtokait, majd a falu 1927-ben járási központtá vált. Lett a faluban járás-bíró, tiszti főorvos és földhivatali kiren-deltség is. Dr. Kálnay Zoltán főszolgabíró, Gödény Ferenc tivorányi földbirtokos és a község vezetői sokat tettek a fejlődésért. Utat építettek, orvosi rendelőt, iskolát, új postaépületet, Hangyaszövetkezetet hoztak létre. Helmeczy Elek hengermalmot csinált a Károlyi család korábbi szeszfőzdéjéből (aminek tégláit egyébként az ősi monostor alapjaiból szerezték).

A háztáji a túlélés záloga

De a második világháború mindezt elvágta: megszűntek a nagy földbirtokok és velük együtt a cselédvilág is, s keserves szegénység támadt. Míg a háztájit művelők elboldogultak, a nagyvárosok lakói éheztek és egyik napról a másikra éltek. Vidéki rokonaikhoz utaztak, hogy ruháikért, érték-tárgyaikért ennivalót vásároljanak. Ekkor – mindig bajban – mutatkozott meg a kis falvak önellátó ereje, a háztáji életbevágó haszna.

Jó is volt, amíg nem akadályozták: hiszen Nyíradony minden egyes utcájának elején és végén kút volt itatóval, hogy a csorda hazafelé menet inni tudjon.

Aztán, ami megmentette az ország népét, a háztáji gazdálkodást akarta elpusztítani az új rend: 1945-ben földosztás zajlott, az 1950-es években pedig a lakosságot a TSZ-be való belépésre kényszerítették, sokszor erőszakkal. Többen elbujdostak, ne-hogy találkozzanak az agitálókkal. Azután, a beadások idején a nép és a párt nevében hárman járták a falut, mikor ki volt soron: leseperték a padlást, kipakolták a kamrát, magtárat, az ól minden tartalmát, mindegy hány éhes gyerekszáj volt a háznál.

Családi legenda szerint egyik dédapám a beadások idején kénytelen volt a disznót a padlásra felhúzni, éjszaka ott megperzselni, nehogy valaki meglássa és feljelentse „feketevágás” miatt. Hét gyermeket kellett etetnie.

A háztáji reneszánsza

1960-tól kezdett utat törni magának ismét a háztáji, a házi mini-gazdaság, a termelőszövetkezetekbe való belépéssel ugyanis a TSz-tagok 1 hold belterületi földet is kaptak, hogy arra házat építsenek. Ekkor kezdték építeni Nyíradonyban is az akkor még idegen megjelenésű, 10×10 méteres, sátor-tetős házakat. Addig ugyanis a magyar népi építőművészetből jól ismert tornácos, háromosztatú, szalmatetős, földpadlós vályogház volt a jellemző nálunk is, ami utcafronti tisztaszobából, kemencés konyhából, vala-mint hátsó szobából állt; utóbbiban együtt aludt akár 7-8 gyermek a szülőkkel, gyakran nagyszülőkkel is. 1972-ben az adonyi házak 90 %-a így nézett ki, s szerencsénkre még találni ilyeneket, igaz, átépítve, cseréptetővel vagy palával, járólapozva, közművel ellátva.

Az erőszak megszűntével tehát ismét visszaköltözött az élet és vele a múlt az udvarokba és a kertekbe. Minden háznál neveltek kacsát, libát, csirkét, egy-két malacot, sok helyen birkát, tehenet. Kezdetben nem voltak kerítések, nap közben sokszor a disznó és a tyúk is szabadon volt, gyakran a csutkacsomóba vagy a gally közé fialtak.

Tehát ismét volt mit enni, több is, mint amennyire egy falusi családnak szüksége volt. A felesleget az ÁFÉSZ boltjaiban értékesítették. A konyhai hulladékon a lábasjószág, a malac is felnőtt, a többi maradék a kert sarkába került, amiből komposzt lett. Semmit nem dobtak ki, minden hasznosult. Ha találtak egy darab drótot vagy szöget, elrakták, jó lesz még. Az állatok alól összegyűjtött kevés trágya a kiskertet regenerálta, így a következő évben megtermett a krumpli, káposzta, zöldség, a gyümölcsös.

Bizonyos értelemben nagyszüleink, dédszüleink egészségesebben éltek, mint mi. Nem volt génkezelés, ízfokozó és adalékanyag, hogy a gyümölcs, a hús, és a többi élelmiszer tetszetősebbnek és egészségesebbnek nézzen ki. Télire is mindenből tettek el valamennyit, befőztek, beraktak üvegbe. A krumplit, zöldséget levermelték, a húst füstölték, sózták. Nem volt hűtő, fagyasztó, és nem rohangáltak mindenért a boltba. Egyetlen kiskert sem hevert parlagon, a kapu előtti utcai részt is naponta fel-seperték, máskülönben megszólták érte az illetőt: „Biztos nem ér rá”. Még az árokpartot is kaszálták, vitték a jószágnak.

A legtöbb háznál volt ásott kút, általában gémeskút, amiből öntöztek és itattak. Kora reggel az ember elsőként mindig a jószágnak adott enni, inni, nem magának. A 7-8 éves fiúk őrizték a libát, kacsát, nagyobbak a tehenet. Sokszor az árokparton tanultak, míg a jószág legelt. A lányok besegítettek a házimunkába, tanultak tésztát gyúrni, sütni, főzni, varrni, és vigyáztak kisebb test-véreikre. Iskolai nyári szünetben ők gondoskodtak az állatokról, hogy napközben mindig friss víz és élelem legyen előttük. A nagyobbak 13-14 éves kortól jártak segíteni: aratni, csépelni, vitték az ebédet a mezőn dolgozóknak. Sok háznál volt kemence, hetente egyszer begyújtották és a környéken lakóknak is sütöttek bérben. A 3-4 kilós kenyér akár egy hétig is kitartott, nem száradt meg másnapra, mint mai utódaik.

A háztáji felvirágzása

Az 1970-es, 1980-as években a nagyüzemi gyárak létrejöttével párhuzamosan, különös módon, még inkább felvirágzott a kis-kert. Sok helyen bérbe adták művelésre, például a debreceni külterületi kerteket. Munka után vagy hétvégén megkapálták, meglocsolták a veteményest, gyümölcsöst. Sokan mentek „harmadába kapálni”, azaz a termés 1/3-át megkapták a kapálásért.

Az összefogás, a közös munka akkoriban még természetes volt. Tudok olyan mai nyíradonyi családról, ahol a rokonság kukoricatöréskor összegyűlik, s egyik este egyiknél, másik este másiknál, harmadik este harmadiknál mennek dolgozni. Az asszonyok pakolják vödörbe (régen kosárba), a férfiak hordják a góréba a tengerit. Közben beszélgetnek, anekdotáznak, viccelődnek egymással.

De a 80-as évek vidéki hangulatára magam is jól emlékszem, mikor gyerekként szinte minden nyarat Nyíradonyban töltöttem; nem is vágytam vissza Debrecenbe. Minden reggel kakasszóra keltem (ma már alig néhány helyen hallani), a kertben krumplibogarat, csalánt, labodát szedtem a jószágnak. Sokszor átküldtek szembe, Mariska nénihez egy bádog friss tejért, a vizet meg a „csapos kútról” hordtuk kannában. Mindig volt friss tojás. Felküldtek a „faluba”, a kenyérboltba, a 3 kilós kenyeret még forrón hoztam el. Ha éppen kifogyott valamilyen zöldség vagy fűszer, a mai Galamb és Vörösmarty utca sarkán volt Suba boltja, oda küldtek. Szombat délelőtt nagymosás és takarítás, vasárnap mindig volt valamilyen sütemény. Sokszor a „nyári” mellett, a dió-fa árnyékában, lajbin „déleltönk”.

Az emberek szerették egymást, nemcsak Nyíradonyban, máshol is. Kérés, kérdés nélkül mentek egymásnak segíteni – kapál-ni, aratni, krumplit ásni, szüretelni, házat felhúzni, vakolni. Lakodalomkor tojáspénzt vagy húspénzt adtak, az utca összes asszonya tyúkot kopasztott, segített az előkészületekben. Az asszonyok nyári esténként kiültek a kispadra a kapu mellé, közben a gyerekek a porban játszottak, szem előtt voltak. Valaki mondta nemrég: „Minden csak volt.”

A háztáji halála

Mára nem sok maradt mindebből. S ennek sok oka van. Néhányan ugyan próbálják életben tartani a háztáji gazdálkodást, de például tehén már szinte nincs is Nyíradonyban, kevés helyen tartanak malacot, a földet nem művelik, nem éri meg. Értem én, de mihez nyúlunk, ha mégis jönne vala-mi baj a világra?

A társadalom szétesőben van, megszűnt a kapcsolat a nagyszülő és az unoka között, s ezt nem a nagy távolságok okozzák, inkább a TV meg az Internet. Nem adódnak át a családi történetek, így elvész az identitás, a tapasztalaton alapuló tudás és a kollektív emlékezet. Ha könyveket olvasnának, talán segítene, de nem olvasnak, ezért rendelkeznek kevés szókinccsel.

A háztáji eltűnésének másik oka, hogy a Tisza szabályozásakor (az 1800-as évek végén) lecsapolták az ártereket, így mostanra gyakorlatilag megszűnt a talajvíz, kiszáradtak a kutak. Ehhez társul az éghajlat-változás, a felmelegedés. A földkéreg felső rétege, a folyók, tengerek, óceánok szennyezettek. Ehhez társul a több évtizeden át tartó nukleáris kísérleti robbantás, a csernobili atomkatasztrófa, melyek bizonyára nem tettek jót a földi klímának. Továbbá, ki tudja miért, megszűntek a gyárak, üzemek, leépült a mezőgazdaság, állattenyésztés, ipar, kézművesség.

Pedig a magyar Alföld Európa legnagyobb egybefüggő termőterülete, elsőrangú víz-gyűjtő vidék, ezért mi jobb helyzetben vagyunk, mint a világ más tájain élők. Nálunk nincsenek éhínségek, járványok, vízhiány, tornádó, cunami, áradás, földcsuszamlás, a földrengés is ritka. Helyette van tiszta ivó-vizünk, amiért nem kell naponta több kilo-métert gyalogolni. Egy felmérés szerint a termőföld, az ivóvíz és a levegő minőségét illetően Magyarország az összes többi országgal összehasonlítva a nyolcadik legjobb hely a világon. Mit kezdünk vele?

Tudnunk kellene használni, élni vele.

A vezérképen: Mangalica koca Sopronyi Györgyné kertjében 1980-as évek. Fotó: Tóth Istvánné