Nyíradony szerelmese lett – Interjú Tóth Vincével

Tóth Vince… e névhez ezernyi dolgot tudnék fűzni, hisz sokoldalú ember. Tanár, újságíró, edző, a kisrendőrök vezetője, veterán motorok gyűjtője, galambász, és ez a felsorolás bizonyára hiányos. Mert például vajon hányan tudják, hogy a Ligetaljai Hírmondó egyik alapítója? Mi több, az újság neve is az ő fejéből pattant ki!


Bakonszeg szülöttje, akárcsak híres költőnk, Bessenyei György, melyre igen büszke, ahogy arra is, hogy ő maga nem kórházban, hanem még háznál született. „A gyermekkor az ember egész életére rányomja bélyegét, akármilyen is volt” – mondja tanár úr, akitől megtudom, egész életében gyermekkori élményeiből töltekezett. „Mindenki szegény volt a faluban, mégsem ismertük a szegénység fogalmát. Hisz mindig volt annyi kenyér vagy zsír, amennyi kellett, jól laktunk, s utána szélnek eresztettek bennünket. Húsz-harminc gyerek összeverődött, mentünk a Berettyó-partra pecázni, egymástól tanultunk meg úszni, baleset soha nem történt. Szabadon nőttünk fel, mégis becsületes emberek lettünk, akik egymás segítségére bármikor számíthattak. Tudtuk, hogy kinek nincs kenyere otthon, s akkor vittünk egy darabot. A tél melege még mindig azt a gyerekkori élményt hívja elő belőlem, amikor több generációs családunk egy fedél alatt a kemence mellett melegedett. Nagyanyámtól, aki 100 évig élt, egyszer megkérdeztem, miért vagyunk mi ilyen szegények? Azt felelte, miért lennénk mi szegények, nem beteg itt senki. Ez a mondat mélyen belém égett, s bizony már tudom, hogy az egészség a legnagyobb gazdagság” – kezdte visszaemlékezését Tóth Vince.

Az újságíró

Mikor élete első interjúját készítette, még tanítóképzős diák volt. Újságíróként fontos volt számára, hogy értéket közvetítsen az emberek számára. Először sporttudósító lett, meccsekre járt, de a szerkesztő hamar rájött, hogy a fotózásban is tehetséges, így egyre több fotója jelent meg. „Akkoriban a Naplónak még 32 újságírója volt. A szerkesztőségben mindenki szeretettel fogadott. Mikor átléptem a Napló küszöbét, azt éreztem, ide sem jöhet akárki.” Nyíradonyban sok értékes ember és érdekes dolog felfedezését neki köszönhetjük. Minden rendezvényen részt vett és fényképeivel dokumentálta Nyíradony történetét az utókor számára.

A közösségszervező

Mikor idekerült Nyíradonyba 1974-ben beleszeretett a helybe, s az itt élő embereket még inkább megkedvelte. Egész életében aktív szerepet vállalt Nyíradony közösségi életének szervezésében: délelőtt tanított, délután szervezkedett. Kézilabda csapatok, cselgáncs, önvédelem, ökölvívás, sakk, felejthetetlen kresz- és úszótáborok, cigány olvasótábor, forgalmat irányító kisrendőrök… mind-mind Tóth Vincéhez köthetőek.

A kisrendőrök apja
A hetvenes évek elején a 471-es főútvonal közvetlenül az iskola előtt haladt el, ami óriási veszélyt jelentett a gyermekekre. Mivel egész életét áthatotta a gyermekszeretet, úgy döntött, kiemelten foglalkozik a közlekedés szabályainak oktatásával. „Korlátot csináltattam az iskola elé végig az út mentén, hogy ezzel is védjem a kicsiket. Az akkori tanácsi vezetés mindenben támogatta elképzeléseimet, így jött létre a közös iskola udvarán a KRESZ-park, ami az országban egyedülálló volt. Megszerettettem a gyerekekkel a szabályos kerékpározást, versenyekre jártunk, családi vetélkedőkre. A legjobbak pedig minden évben két hetet ingyen üdülhettek Zánkán. A kisrendőrjeim minden reggel szolgálatban voltak, biztosították a gyalogosok biztonságos átkelését kereszteződésekben. Olyan nagy sikert aratott ez a tevékenység, hogy országos mozgalom lett belőle. Munkám elismeréseként nem csak megyei, hanem országos elismeréseket is kaptam. A legrangosabb az Országos Balesetmegelőzési Bizottság által alapított porcelán emlékplakett, amit Zánkán vehettem át 2001-ben az ország közlekedésbiztonsága érdekében kifejtett több évtizedes tevékenységem elismeréseként.” Szerény ember lévén nem mesélt többi kitüntetéséről, de felesége odasúgta: „A Kölcsey-díjat és a ProUrbe-díjat se felejtsük el!”

A galambász
A kifogyhatatlan jókedv, humor élete fontos részét képezi. Miközben beszélgetünk, jókat derülünk. Azt is tudni lehet róla, hogy hetven éve galambászik. Beszélgetésünk során együttesen fedeztük fel, hogy ez a szenvedélye is gyermekkorából ered, hisz akkor kezdődött, mikor családjával Szolnokra került. „Akkoriban postagalambot csak úgy lehetett tartani, ha hivatalos gyűrűje volt, amit még fióka korában húztak rá és adtak egy igazolást. Ugyanis a galambászokat az ávósok ellenőrizték, nem osztályidegenek-e, nehogy külföldi levelezésekbe kezdjenek. Én is csak kettőre kaptam engedélyt, pedig apám rendőr volt” – meséli tanár úr, akinek jelenleg is majdnem száz példányra rúg a galambállománya. Úgy tűnik, a sok munka, ami a galambtartással jár, nem igen számít neki. Szereti a röptetést. Megjegyzi: míg a horgász a vizet nézi, ő az eget kémleli.

Veterán-gyűjtő
Aztán a galambokra szánt idő és munka végeztével átsétál az udvar másik végébe, a műhelybe, ahol meg veterán motorcsodáiban gyönyörködik. Ez is gyerekkorból jön. Nyári szünetben előbb körmös traktort vezetett, majd kombájn-segédvezetőnek állt. A kombájnosok olyan ügyesnek tartották, hogy szabályosan veszekedtek rajta, kinek a segédje legyen.

Unokája folytatja

Úgy tűnik, ez a két szenvedély nem száll vele a sírba, hisz a 12 éves Máté unokája a galambokat és a gépeket is igen kedveli. „Egyszer beállított hozzánk Máté, egy nagy körmös Hoffer-traktor volt a pólóján. Kérdeztem, mi ez rajtad. Azt felelte, szerinte ez a legszebb traktor a világon. Szereli a motorokat, szereti a galambokat. Úgy érzem, az életem benne folytatódik tovább” – vallotta be a nagyapa. Boldog ember. Mert valljuk be, mindannyian arra vágyunk, hogy utódaink folytassák, amit mi elkezdtünk.

A tanár úr lánya, Tóth Éva Ágnes örökölte apja tehetségét, fotós lett, így a riport képeit is ő készítette.