Szerettem másokat hallgatni – Beszélgetés Dankó Zsuzsannával

Idén lesz 10 éve, hogy az egri Szent István Rádió és Televízió munkatársaként hitéleti műsorokat szerkeszt, aktívan részt vesz az Egri Főegyházmegye Ifjúsági Bizottságának munkájában és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekeinek segítésében. Legújabb – rádiós munkájához kötődő – projektje pedig a Szent Imre Katolikus Iskolarádiós Hálózat kiépítése az Egri Főegyházmegye területén. Munkájáról és nyíradonyi kötődéséről Dankó Zsuzsannával beszélgettem.

1998-ban ballagtál el a nyíradonyi általános iskolából, milyen tanulmányokat folytattál ezután és hol?
A debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban érettségiztem, majd Egerbe kerültem az Eszterházy Károly Főiskolára (ma Eszterházy Károly Egyetem). 2002 nagy mérföldkő volt az életemben, egy nagy út kezdete. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű, de mivel tanítani szerettem volna, nagy izgalommal kezdtem bele. A történelem-hittanár-nevelő szak elvégzése után folytattam a közben megkezdett munkát, a hittudományi főiskola alatt ugyanis lehetőségem nyílt a hitoktatásra mint óraadó. Nagyon élveztem. Persze iskola mellett nem volt könnyű, de dolgoztam óvodákban, tanítottam általános iskolásokat, részt vettem a Szalézi Ifjúsági Mozgalom helyi foglalkozásainak és táborainak szervezésében, és heti rendszerességgel egy értelmi fogyatékkal élőket befogadó otthonba is kijártam hitre nevelni. Szakmailag és lelkileg is élmény volt, jó volt a visszacsatolás, éreztem, szükség van rám.

Mióta dolgozol a Szent István Rádió és Televíziónál és milyen pozícióban? Mesélj munkád nehézségeiről és szépségeiről!
A főiskolás évek alatt a kollégiumi közösség a Főiskolai Lelkészség életében is aktív volt. Néhányan bejártunk a Szent István Rádióba (egri székhelyű, észak-magyarországi regionális, katolikus, közösségi rádió és televízió – a szerk.) a főiskolai lelkésznek segíteni, aki ifjúsági műsort készített. A Hitvalló című műsor egy fiatalok közötti interaktív beszélgetés hitről, életről. A heti rendszerességgel jelentkező műsor első perctől kezdve fontossá vált számomra. Szerettem beszélni az élményeimről, és szerettem hallgatni másokat. Ez az önkéntes tevékenység vált aztán 2008-ban főállássá. Azóta vagyok szerkesztőségi munkatárs, műsorkészítő és szerkesztő-riporter. Számos hitéleti műsort szerkesztek, saját műsorokat készítek, és aktívan részt veszek a szerkesztőség közösségi programjainak szervezésében. A Hitvalló című műsorok szerkesztését első percben megörököltem. Nap mint nap örömömre szolgál, hogy a kisiskolástól, az egyetemistáig sok csillogó tekintetet látok, amit egykor én is sugároztam, mikor a stúdiót egy-egy órára magunkénak tudhattuk. Saját műsoraim között üdvözölhetem az Úton és Útfélen – Ország és Világjáró Turisztikai Magazint, amely 2013 óta hű társam. Számos értékes ember emlékein és gondolatain keresztül utazok a világban, információt és hírt közlök a turizmusról, és megpróbálom közelebb hozni a világ csodáit a hallgatókhoz. Ezen felül a környezet és természetvédelem nagy élharcosa vagyok. Zöld Hullám – Felelősen együtt a Földért című magazinunkban szerkesztőtársammal együtt igyekszünk egy tisztább és zöldebb jövőért dolgozni. Legújabb projektünk a Szent Imre Katolikus Iskolarádiós Hálózat kiépítése az Egri Főegyházmegye területén. Bár nem tanítok, az elmúlt 10 évben számtalan fiatalt kaptam, hogy segítsek megtanítani nekik, hogyan beszéljenek és gondolkodjanak ügyesen, tudatosan, felelősségteljesen a világról. Teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy a Szent István Rádión keresztül a jó hír hangjának lenni az egyik legnagyobb csoda az életemben.

Zsuzsa az egri Szent István Rádió és Televízió munkatársaként hitéleti műsorokat szerkeszt

Gyakran veszel részt önkéntes projektekben. Melyek ezek?
Gyermekként is azt a mintát láttam, hogy segítségére legyek azoknak, akik kérik. Hívőként és egyházi közegben dolgozó emberként is az életemhez tartozik, hogy intézményi szinten is segítségére legyek másoknak. Időről-időre részt veszek az egyházi segélyszervezetek munkájában, de a fiatalok segítése is szívügyem. Legyen az az Egri Főegyházmegye vagy országos ifjúsági rendezvény támogatása, vagy a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekeinek segítése, ha kérnek és szükség van rám, akkor természetesen segítek, ahogy időm és erőm engedi.

Internetes blogot is írsz Úton és Útfélen címmel. Honnan jött az ötlet, milyen kapcsolatod van a turizmussal, utazással?
Mindig is szerettem a földrajzot. Emlékszem, mikor ötödikesként a teremben ültünk és történelem órán a falra kitett ókori Róma és Itália térképe beégett a retinámba. Aztán jött a sok földrajzismeret és egy örök szerelem a földgömbbel. Mindig is szerettem utazni, akár osztálykirándulások, akár később bel- és külföldi utak alkalmával. Rádiósként pedig szerettem volna, ha azok, akik még nem vagy már nem tudnak utazni, a műsoraimon keresztül halljanak a világ nem csak hét, hanem ezer csodájáról. 2013-ban lehetőséget kaptam, hogy elinduljon a rádiós magazin. 2017-ben pedig már úgy éreztem, hogy a sok értékes riportnak írásban is meg kell jelennie. Így kezdeti lépésként létrehoztam egy blogfelületet. A riportokon kívül megjelennek benne turisztikai hírek, de olyan országok, városok vagy tájak leírása is, amelyek az én szívemnek kedvesek.

Nem lehet túl sok szabadidőd ennyi elfoglaltság mellett. Ha mégis van, hogyan kapcsolódsz ki? Mi a hobbid?
Hasznosan szeretem tölteni az időmet. Nyelvet tanulok, olvasok, kerékpározom a Bükkben, táncházba, színházba járok és utazom. Igazából minden percem tevékeny, az aktív kikapcsolódás híve vagyok. A tengerparton velem egy napot sem lehet eltölteni, jobban izgat, hogy felfedezzem az adott várost, az éttermeket, az épített örökséget vagy a természeti szépségeket.

Bár messzire kerültél Nyíradonytól, azért figyelemmel követed a helyi történéseket?
Természetesen, ma már nem nehéz hozzájutni az információkhoz, legtöbbször azonnal. A közösségi oldalak, vagy a személyes találkozások is segítenek abban, hogy – mai modern kifejezéssel szólva – képben legyek.

Mi jut eszedbe Nyíradonyról és hiányzik-e valami a városból?
Ami először eszembe jut, az a néptánc. Meghatározó időszak volt az életemben. Soha nem felejtem el, mikor 4 éves voltam és anya beültetett a próbára, amíg ő varrótanfolyamon vett részt. Akkor még több rokon és unokatestvér is táncolt, tehát jó helyen voltam, vigyáztak rám. Ültem és figyeltem, ahogy a „nagyok” boldogan táncolnak, ahogy röpül a szoknya és a zene ritmusa bennem is lüktet. A sorsom megpecsételődött. Amint lehetett, én is táncolni kezdtem, és máig is, ha igazán ki akarok kapcsolódni, táncházba megyek. Aztán hiányoznak az iskolai évek, a közös kirándulások, vagy az, hogy mindig átmehettem a szomszédba, minden ajtó mögött egy barát lakott. Hiányzik az éjszakai „nyíradonyi égbolt” is. Mikor egy-egy látogatás alkalmával haza megyek, általában késő este van, ilyenkor mindig felnézek az égre és megnyugszom: igen, itthon vagyok!