Önszabadságolás egy évre – Beszélgetés Illés Szabolccsal

Ha a munkádhoz nem érzel elég elhivatottságot, soha nem késő váltani! Szabolcs sem érezte magát elég hasznosnak a jól menő „laptop-os zakós” munkahelyén. Ő az élő példa, hogy váltani lehet, sőt kell is, ha megrohan az érzés, hogy más a feladatod az életben.

Mikor Szabi édesanyjával beszélgettem, megemlítettem neki, hogy a fiát régen nem láttam, és hogyléte felől érdeklődtem. Hamar kiderült, hogy éppen itthon tartózkodik, s az ilyen alkalom, mint megtudtam, igen ritka. Kaptam hát a szerencsén és elbeszélgettem vele. A laza csevegés aztán elmélyült, s most egy tartalmas félóráról számolhatok be.
Mint kiderült, Szabolcs – a fiú, akibe minden lány szerelmes volt a nyíradonyi általánosban – a debreceni szakközép után egy budapesti főiskolára került, majd gazdasági informatikusként, rögtön diplomaszerzés után, egynyári kalandozásba kezdett: kiment Spanyolországba, azután Ausztriába. Végül pár hónap után mégis hazajött és Pesten talált munkát. Előbb egy építőipari cégnél bontogatta szárnyait, ahonnan hamar továbbmozdult, a Generali Biztosítónál pedig adatelemzőként 8 és fél évet dolgozott. Ekkor döntötte el, hogy felmond. Miért? Nem érezte, hogy hasznos feladatot végez. Blogján ezt így fogalmazta meg: „Pár év középosztálybeli, kényelmes élet után elindultam kalandvágyat csitítani.” (szaabi.blog.hu) A meglepő döntés után egy évet adott magának, hogy megtalálja valódi hivatását.
A felmondásról így mesélt nekem: „Mikor eljöttem a munkahelyemről, a kollégák készítettek nekem egy búcsúvideót. A csapatból mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tették fel rólam. Az egyik kérdésre, hogy milyen munka lenne a nekem való, a legtöbben úgy válaszoltak, hogy semmiképp nem az iroda és nem az öltönyös közeg a nekem való. Ennyire látszik ez kívülről is! Ezután született meg bennem az az érzés, hogy útra kelek kultúrákat, nyelveket, embereket megismerni. Rátaláltam egy nagyon jó lehetőségre: az önkéntes programra. Ennek lényege, hogy úgy utazhatsz, hogy csak az útiköltség terhel. Ott majd kapsz ennivalót és szállást is. Persze, nem ingyen: heti 5 napot kell dolgozni napi 4-5 órában. Ha az ember így utazik, rengeteget tanulhat bárkitől bármiről. Belevágtam: a programmal először Izlandra, majd Grúziába utaztam.”
Gyerekként szeretett jönni-menni, s mikor a saját lábára állt, felerősödött a túra-szenvedélye és kis túlzással bejárta az országot gyalog és kerékpárral. Mindig vonzotta a sátras, vadkempinges világ, több tracking-túrán is részt vett, a Kinizsi 100-at is kétszer végigcsinálta. Mi az a Kinizsi 100? Budapestről indul és Tatán ér véget, 100 km az egész és 24 óra alatt teljesíteni kell. (Ejha!) Van egy másik túra a Bükkben, ami 65 km és télen kell teljesíteni. Ezt hatodszorra járta végig, s már több adonyit is elcsábított oda. Nagy szenvedélye a terepfutás is. „Van még egy hírhedt túra Mátrabércen, ami „csak” 60 km, de nagyon sok szintemelkedés van benne és 12 óra a szintideje, tehát azt kocogás nélkül nem is lehet teljesíteni. Ezt is teljesítettem már, de alapvetően a függetlenséget szeretem, ha egyedül vagy barátokkal elindulunk, s ott állunk meg, ahol akarunk, és amikor akarunk” – taglalta.
Arra a kérdésemre, hogy miért épp Izlandra utazott, így válaszolt: „Olyan európai helyre akartam utazni, ami nem átlagos úti cél. Kettővel van a világ háta mögött, így kénytelen vagy más minőségben gondolkodni magadról, az életről. Egyébként is régi álmom volt Izlandra menni, mert vonzódom a természethez, s az ott lenyűgöző.” A Balkánon is többször járt, s kedvelt úti célja. Mint sejtettem, Amerika és a „fejlettebb civilizációk”, mondhatni, hidegen hagyják. „Ázsiába szeretnék eljutni. Vonzódom a keleti kultúrákhoz, például a buddhizmushoz. Kirgizisztán, Mongólia, Nepál, Burma. Burmában van egy hely, ahová egy-két hétre be lehet vonulni és egy meditációs technikát elsajátítani. Ha odáig eljutok, oda biztosan bemegyek” – avat be Szabolcs. Rákérdeztem, de nem buddhista és nem hinduista, csupán, mint minden kereső ember, gondolkodik, keresi az őszinteséget, a tisztaságot, az igazságot és a boldogságot. Bevallotta, hogy rémiszti az álszent külsőség, számára a belső a lényeg, amit leginkább a keleti filozófiában talál meg.
Most Nepálba készülődik, de Azerbajdzsán, Örményország és Irán is úti céljai között szerepelnek. Megkérdeztem tőle: „Mi lesz, ha elkap a gépszíj, s hiába telik le a magadnak kiszabott egy év, nem bírod majd abbahagyni az utazgatást, s többé nem is látunk idehaza?” Válasza határozott és szimpatikus volt: „Ez csak egy ideiglenes kiszakadás az életemből. Nem célom a megélhetési kivándorlás. Bennem komoly kérdés, hogy ha tényleg minden fiatal elmegy, akkor ki marad itt? Túlságosan is lokálpatriótának tartom magam. Az én utazásaim egyben belső utazások is, melyek során egyre erősödik az a felismerés, hogy szinte majdnem mindegy, hol tartózkodsz. Mindenhol kék az ég és zöld a fű. Miért kéne hát elmenni?”

Reméljük egyszer olvashatunk Szabi “lelki-utazásáról” is

Annyira azért nem lokálpatrióta, hogy Nyíradonyba költözzön. Mint mondja, rendkívül vonzódik az erdős hegyvidékhez, fontos, hogy hegyek legyenek körülötte, hiszen minden szabadidejét azzal tölti, hogy sétál, fut, bringázik a természetben. „Végül is Pest jó hely ilyen szempontból: 1 órán belül bringával három magyar középhegységbe is felmehetek. Nyáron számtalanszor megtettem, hogy munka előtt korán felkeltem és elmentem tekerni. Kilencre én már egy 2 órás biciklitúrát tudtam magam mögött.” Amikor itthon van, igyekszik Budapest kulturális életét minél teljesebben megélni: egy héten három estéjét biztosan moziban, kávézóban, színházban vagy koncerten tölti el. De nem áltatja magát azzal, hogy ez örökké tarthat: „Bár az ember a boldogságot keresi, szerintem ez azzal kezdődik, hogy önmagával tisztába kerül. Én mindig úgy éreztem, őszinte hálát adhatok az életemért, mert mindenem megvan. Egy szép, középosztálybeli, polgári élet áll mögöttem, ami azonban mégsem én vagyok. Valami más okozna igazi örömöt, de még nem jöttem rá, mi az. Remélem, ezek az utazások segítenek pályára állni.” Aztán ahogyan puhatolóztam, kiderült, hogy önmagát a nonprofit szférában jobban el tudná képzelni. Nem véletlen, hogy önkéntes a pesti Meseközpont Alapítványnál, befogadó családok gondozásában élő gyermekekhez jár mesélni. Néhány nappal ezelőtt érkezett haza egy táborból, ahol a nevelőszülők fogadott és vér szerinti gyerekeikkel táboroztak. „Bátran állíthatom, hogy az a két hét sokkal többet adott, mint a biztosítónál eltöltött 8 év. Úgy érzem, egy-egy ilyen kezdeményezésben sokkal inkább részt tudok vállalni, mert szívvel-lélekkel csinálom” – mondta csillogó szemekkel. A hajléktalan-kérdés sem hagyja hidegen, vállal feladatot olyan szervezetnél is, amelyik ennivalót gyűjt össze nincstelenek számára. „Közel áll hozzám a szociális szféra. Talán nem véletlenül mondta egy kollégám a búcsú-videón, hogy egy természetközeli szociális munkát tudna elképzelni számomra. Magyarul: az volna a nekem való, ha hajléktalanokat etetnék egy erdőben” – mondja nevetve.
A nyíradonyi származású Illés Szabolcs bátor lépést tett és megváltoztatta az életét. Megérte? Az az ember, aki kényelmetlenül feszengett az irodai székben, mert nem volt elhivatottsága és nem érezte értékesnek a munkáját, alig egy év múltával tökéletesen tisztában van azzal, milyen tevékenységgel tud maga és mások boldogságára lenni, s így valóban értékessé válni. Azt is tisztán látja: nem kell elutazni, hogy az ember jól érezze magát, elég csak egy belső utazást tenni, s onnét visszatérvén nem csak maga üdül fel, a külvilág is egy másik emberrel találkozik. Vajon vagyunk mi is elég bátrak szembenézni hibáinkkal, tévedéseinkkel, hogy (ha szükséges) a nulláról indulva kezdjünk új életet?
Szabolcs bevallotta, hogy naplót vezet lelkiállapotának változásairól, belső utazásairól, amit, remélem, egyszer megismerhetek. Önkéntes szabadságolásából immáron alig fél éve maradt…