Só – Jóska bácsi mesélte

„Ezek a megkeményedett kisemberek! Mindent kibírtak a világon” – mondta Jóska bácsi, aki soha nem volt beteg életében. Már 80 éven felül van, de még mindig 5-kor kel, s megy a kertbe dolgozni.
A háború után, 1946-ban sehol nem lehetett sót meg petróleumot kapni. Bár csak 13 éves voltam, egy 12-13 fős csapattal úgy döntöttünk elindulunk Erdélybe és hozunk sót magunknak. Fizetőeszköznek napraforgó olajat vittünk. A beszerzendő só hazaszállításához meg zsákból csinált hátizsákot vittünk.
Nyíracsád és Fülöp érintésével keltünk át a határon. A határtól nem messze volt egy sóbánya, itt cseréltük be az olajat a kősóra. Jól megraktam a zsákomat az odahaza ritkaságszámba menő sóból.
Az öröm ürömbe fordult. Alig mentem 5 kilométert a megrakott zsákkal, mikor kiderült, hogy képtelenség ezt a nagy súlyt hazacipelni. Mikor a sóbányában megraktam a zsákot, erre senki sem figyelmeztetett.
Hazafelé tartva egy nagy mezőn jöttünk át, ahol a románok megláttak és megfogtak minket. Erőszakosak voltak. Három órán át kínlasztottak minket, míg végül elengedtek.
Aztán könnyíteni akarva a nehéz pakkon, nem dobáltam el a sót, hanem egy-egy útközbe eső településen mindig letettem valamennyit belőle. A helyiek persze nagyon örültek neki. Hamarosan a sónak a fele se volt meg.
Végül véres talppal, kisírt szemekkel, s három kicsi sótömbbel érkeztem haza.
Híre is ment Adonyban, hogy só érkezett Romániából. „Eridjél oda Ványinál, mer’ odavót Jóska!” Jöttek a szomszédok, ismerősök. A szoba megtelt, s mindenki kunyerált az édesanyámtól: „Csak egy sütetnyi kenyérre valót, Juliska néni!” Én megmondtam: „Anyám, úgy adjon belőle, hogy sose megyek többet! Szörnyű, amit ott szenvedtem!”
Persze, ő adott belőle másnak is.

Lejegyezte: Molnár Csilla