Munkával nevelni – Interjú Dankó Sándorral és Dankó Sándorné Somogyi Katalinnal

A Dankó-házaspár életét a közoktatás és a köznevelés szőtte át több évtizeden keresztül. Gyereknevelés témában keresve se találtam volna városunkban szakavatottabbakat. Az elismert szakemberek arról vitáznak, mi áll a kisiskolások viselkedési problémáinak hátterében, hogyan lehetne orvosolni azt egész életükre. Ellenben Sanyi bácsi és Katika néni mintha az összes égető kérdést megválaszolnák néhány egyszerű és tömör felelettel.
Sanyi bácsi: 1932-ben születtem Nyíradonyban, és itt végeztem el a 6 elemit is. 1944-ben kezdtem tanulmányaimat a nagykállói gimnáziumban, de a háború hamar meg is szakította. A háború után nehéz volt folytatni, mert a tanulói lakhatást nehéz volt megoldani. Bár 1952-ben leérettségiztem, hely hiányában a miskolci egyetem nem vehetett fel. Ugyanakkor húszéves fiatalember voltam, nem élhettem a szüleim nyakán, dolgozni akartam. Édesapám községi tisztviselő, édesanyám varrónő volt, bár négyen voltunk testvérek, én voltam az egyetlen fiú. A 30-as évek vége felé épültek ki a tanyasi iskolák, sok volt a gyerek, pedagógus kevés. Sokan képesítés nélkül váltak köznevelőkké, azzal a feltétellel, hogy később elvégzik a képzőt. Én is éltem a lehetőséggel, így pályafutásomat képesítés nélküli tanítóként kezdtem a balkányi tanyavilágban, Aradványtól 4-5 km-re, Nagymogyoróson. Volt egy kolléganőm, aki a felsősöket tanította, rám az első három osztályt bízták. Nehezen ment, pedig szakkönyveket szereztem be és igyekeztem. Kolléganőm se volt gyakorlott, ráadásul megbetegedett szegény és rám maradt mind a 8 osztály. Katika néni (későbbi feleségem) a szomszéd tanyán tanított, Tormáson, őt küldték át segíteni. Ő állapította meg, hogy a tanulóim nem tudnak olvasni; illetve egy tudott, de az otthon tanult meg. Katika néni tanított meg tanítani. Mikor aztán áthelyeztek Tormásra, Katika néni mellé, megindult közöttünk az egymás iránti érdeklődés is.
Katika néni: Én 1930-ban születtem egy jómódú, nagykállói gazdálkodó család utolsó tagjaként. Négy fiú és négy lány testvérem volt. Egyszer megkérdezte a pap a presbiter édesapámat: mi lesz ezzel a kislánnyal? Azt felelte: az, ami a többivel. A pap és a helyi tanító javaslatára mégis meggondolta magát és taníttatott; a családból  más nem tanult. Polgári iskolába jártam 5 évig, 1949-ben érettségiztem, majd a tanítóképzőben folytattam. Bár a férjem Nagykállóba járt gimnáziumba, érdekes módon sosem találkoztunk.

Hogy kezdődött a közös élet?
S.: 1955-ben esküdtünk meg. Figyelmeztettek, ha összeházasodunk, a feleségemet biztosan elbocsátják (a feleségem kulák lánynak számított), de én is keressek másik állást, mert nem sokáig maradhatok. A nagykállói művelődési osztály vezetője (előtte a kollégium igazgatója volt) kiderítette, hogy egy 400 lelkes borsodi faluban, Rakacaszenden volna két állás számunkra. A költözés októberre tolódott, késő este érkeztünk a rettentően sáros vidékre, a tanácselnök nem tudott róla, hogy két új tanítója van, de segítőkészen szerzett egy lakást. Megállapodtunk a nénivel, aki a fiával élt benne. Egy égre nyíló konyha és egy szoba lett az otthonunk. A legtöbb ablakot bedeszkázva találtuk, a földes padlóra pedig deszkát kellett fektetnünk, az ágy nehogy belesüllyedjen. Én az igazgató úr mellé kerültem a felső tagozatba, feleségem az alsó tagozatot egy fiatal pesti tanítónővel megosztva vitték. Első gyermekünk már decemberben megszületett, de éppen az 1956-os forradalmi események kellős közepén.

Ez gondot okozott a szülésben?
K.: A faluban se bába, se orvos nem volt, a kórház meg tele sebesültekkel. A szomszéd községből jött át egy bábaasszony két nappal a szülés előtt, de a gyerek nem akart megszületni. A bába azt mondta, ide orvos kell. A férjem telefonált a három falura lakó orvosnak: jöjjön, baj van, megakadt a gyerek a szülőcsatornában. Olyan szülés volt, hogy azt mondtam, nem szülök még egyszer. Négyen szültünk!
1957-ben hazajöhettünk, mikor a tivorányi tanyán felszabadult egy két tanerős iskola. 3 évig laktunk ott, szerettük.
S.: 1960-as évek elején a tanyavilágból egyre többen költöztek be Nyíradonyba, akkor épült fel a Jókai utca 2. szám alatt az új iskola szolgálati lakással. Szóltak, hogy állást és lakást is biztosítanak, ha jönnénk. 1957-ben költöztünk be, és 1960-tól nyugdíjas korunkig itt dolgoztunk. Közben elvégeztem a Mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakot Egerben, így nem csak két felső tagozatos osztályt tanítottam , hanem a gyakorlókertben is dolgoztam. A mezőgazdasági munkák, a kertészet mindig érdekelt. Télen pedig műhelyben dolgoztam (famunka, lemezmunka), az apámtól sok ilyesmit tanultam, ügyes kezű ember volt. A város parkosításában, fásításokban, társadalmi munkában vettem részt, a TSZ-be is eljártunk dolgozni. Megműveltük az otthoni nagy kertet és 2-3 hold bérelt földet is. A családi házunk telkét a Debreceni utcán abból a pénzből vettem, amit Tivorányban még disznótartásból szedtem össze. Az évek elteltek, a gyerekek kirepültek. Bár elleneztük, hogy pedagógusok legyenek, Kata lányunk ma Veszprémben tanít, Sanyi fiúnk Hajdúszoboszlón tanárkodik.

Mit érzett Sanyi bácsi, mikor díszpolgárrá avatták?

Dankó Sándor és felesége Somogyi Katalin idén ünneplik házasságuk 62. évfordulóját
Dankó Sándor és felesége Somogyi Katalin idén ünneplik házasságuk 62. évfordulóját

Nagyon meglepődtem. Azt mondtam, hogy hiszen nem csináltam semmi különös dolgot csak végeztem a munkámat. A polgármester erre azt felelte, hogy ennyi éppen elég hozzá.

Milyen különbséget lehet felfedezni a régi és a mai gyerekek között?
K.: A gépek sokat segítenek a gyerekeknek. Ma például nem kell számolni, mert a telefon, a számítógép elvégzi. Sajnos ezzel a gondolkodásról is leneveljük a gyereket. Lehet, hogy könnyebb a mai gyerekeknek, de ez a könnyebbség sok viselkedésbeli probléma megjelenésével jár együtt.

Mi hiányzik a mai gyerekből?
K.: Az intelligencia, az egymással szembeni viselkedés kultúrája. Például gátlás nélkül verekednek össze a járdán. Az elhajított cigarettacsikkek és energiaitalos dobozokat a portánkon találjuk meg. Kiveszett belőlük a felnőttek iránti tisztelet, ami nagy baj.
S.: Nem csak a felnőtteket nem tisztelik, egymást sem. Meg kellene értetni velük, hogy mindegy, melyikből lesz bolti eladó, és melyikből kormányfő, erre a tulajdonságra mindig szüksége lesz. Ugyanakkor a fiatalok túlzott jogi védelmet kapnak, akik ezen jogaikat folyton hangoztatják és vissza is élnek azokkal. Pedig valamikor úgy tartották: a jognak és a kötelességnek egyensúlyban kell lenniük. Most nem így van: a jogaikat ismerik és követelik, kötelességeiket azonban nem teljesítik.

Hogyan lehetne ezen változtatni?
K.: A javulás legfőbb eszköze a család. De sokan eleve hibás családmintával indulnak. A gyerek azt teszi, amit otthon lát, beleivódik lényének egészébe. A viselkedési zavarok az otthoni légkörben gyökereznek. A gyerekre minden ragad, így ha több jót lát, több jó ragad. Az is fontos, hogy a gyerek ne első szóra kapja meg, amit kíván. Különben nincs mi motiválja. Korábban a gyerek kért ezt-azt, de elfogadta, hogy nem kaphatja meg azonnal. A mai gyerek nem kér, hanem követelőzik. Anno természetes volt, hogy a gyerek hazajött az iskolából, megebédelt, leckét írt, majd játszani ment és barátkozni. Ma csak számítógépezik. Pedig a gyerek a munkára neveléssel egyrészt az életben is hasznos ismereteket tanul, másodszor hasznosan tölti a szabadidejét, harmadszor szülei segítségére lehet. Most elkéri szülőjétől a zsebpénzt és elmegy elkölteni.

Hallottak már a Facebook-ról?
K.: Nem túl jókat. Az emberek kitárulkoznak, kitesznek magukról jót és rosszat, ország-világ előtt. Az unokáink is fent vannak, de a szüleik ellenőrzik, mit tesznek fel magukról.
Mi a hosszú és jó házasság titka?
S. és K.: Idén 62 éves házasok leszünk. A szeretet, a megértés, a kompromisszum fontosak. A gyerek előtt sose veszekedjenek a szülők, mert ezt tanulja meg leghamarabb. A gyerek viselkedéséért nem a gyerek a hibás, hanem a szülei. | Tulipán Tamásné