A titkos szerelem

Kaprinyák József 25 éves volt, mikor 1958-ban feleségül vette Sztancs Ilonát. Született három gyermekük, azóta 7 unokájuk és 2 dédunokájuk is. Az idén fogják ünnepelni 58. házassági évfordulójukat. Érdemes megismerni életútjukat!

Jóska bácsi: 1954-ben szentestére hazajöttem a katonaságtól szabadságra. Volt egy magam csinálta dikó, elnyúltam rajta az egyenruhában (egy katona nem járhatott civilben), egyszer csak hallom: „Szabad az Istent dicsérni?” Ica meg az öccse jöttek kántálni a szomszédból (a szüleink együtt fuvaroztak, komáztak). Mikor elmentek, kérdeztem anyámtól: „kik voltak ezek a szép, piros arcú gyerekek?” Megmondta. Ahogy ott feküdtem, arra gondoltam, milyen szép lányok vannak itt Nyíradonyban!

Miután 1955-ben leszereltem kerülgetni  kezdtem Icát. Vasárnaponként felsétáltunk a Kossuth utcára a moziig, beszélgettünk, udvaroltunk. Egyszer látom, hogy Ica két barátnőjével karonfogva sétálgat (mindhármat Icának hívták) gyönyörűen felöltözve, és újra megakadt a szemem a szép piros arcú lányon.

Ica néni: Copfban hordtuk a hajunkat és pántlikát kötöttünk bele. Nem sok ruhánk volt, de ami volt, szép volt (divatos galléros) és megbecsültük.

Jóska bácsi: Mikor 16-17 éves lett, elhívtam moziba (havonta egyszer volt előadás), természetesen a barátnőivel jött. Hazafelé sétálva Ica lemaradt a barátnőitől hogy beszélgethessünk. Találkozgatni csak séta alkalmával, moziban és télen a fonóban tudtunk, illetve a vasárnapi bálokon, de ide nem mindig engedték el a lányokat. Ott is találkoztunk és táncoltunk (tánciskolában tanultam csárdást, keringőt, foxot, tangót, swinget). Mikor másodjára vittem moziba, elmondtam a szándékomat és hogy akármeddig várok rá, ha megígéri, hogy hozzám jön. Legyen biztos a bizalom közöttünk, hisz bizalom nélkül nincs élet. Megegyeztünk és tudomásul vettem, hogy még sokáig várnom kell rá, mert tiltottak minket egymástól. Az volt a baj velem, hogy szerettem beszélni, lódítani, a többieket szórakoztatni. Emiatt azt hitték, szélhámos vagyok. A feleségem meg szép és okos lány volt, sokan akartak volna udvarolni neki.

Ica néni: A beszéde vett le a lábamról. Komolyabb fiúnak láttam, mint a többi próbálkozót. Végül nem ellenezték túlságosan a házasságunkat, mert már elmúltam 16-17 éves. Márpedig ha valaki elérte a 20 évet, azt gondolták, valami baj lehet vele, hogy egy fiúnak sem kell.

Jóska bácsi: 1956-ban leszereltem, titokban udvaroltam neki és két évre rá feleségül vettem életem szerelmét.

Ica néni: Szerény lakodalmat tartottunk. Akkoriban háznál, külön a menyasszonynak, külön a vőlegénynek tartottak lakodalmat.  Azzal indult, hogy a menyasszony házától a barátnői elvitték a jegyinget a vőlegénynek, akinek abban kellett megesküdni. Előtte feldíszítették és beleírták egy papírra, hogy ahány gomb van az ingen, annyi tánc jár érte. A vőlegénynek annyi táncot kellett járnia a jegyet vivő lányokkal. Aztán a vőlegény elment a menyasszonyért, ahol vendégeivel egy kis fogadást kapott. A menyasszony búcsúztatása után a görög templomba vonultunk. Az esküvő után a két násznép ismét külön folytatta, de a menyasszony már a vőlegény házához ment és ott vacsorázott. A lányos házhoz csak a menyasszony táncért mentünk vissza, mellyel szerény kis ajándékokra tettünk szert, végül kihirdettük, mit és mennyit kaptunk. Azután feketébe öltöztünk a menyecsketánchoz. Fekete szövetruha, fekete fejkendő, fekete cipő volt rajtunk. Akkoriban az ifjú pár a férj szülői házában élt tovább, ezért hajnalban behordtuk a bútort a házba. Nekünk azonban 3 hét múlva sikerült elköltöznünk egy pici szoba-konyhás házba. Útravalóul egy lepényes kosárba két kiló lisztet, meg egy fél kilónyi zsírt kaptunk. Meg a nászajándékokat: kis edényeket, valamennyi pénzt. Vettünk egy spórt, meg további edényeket. Kaptam édesanyámtól egy ágyat és egy szekrényt is, a férjem meg készített egy kecskelábú asztalt és így éltünk szegényesen. November végén költöztünk a kis házba és december elsejével a férjem már a vasúthoz került dolgozni.

Jóska bácsi: Egy hónapig jártam iskolába és 2 hét munka után már fizetést kaptam.  Először vonatfékező voltam, majd vonatkísérő, mikor azonban minden képzést elvégeztem, én lettem a vonat parancsnoka: a vonatvezető. 1958. december 1-től dolgoztam a Magyar Állami Vasútnál, majd – 32 év és 164 nap múlva – 1988. március 2-án nyugdíjba mentem. Iparkodtam több pénzt  hazavinni, ezért mindent bevállaltam. Előfordult, hogy a Szovjetunióból egy vonat beérkezett és abból át kellett pakolni a magyar vagonokba. (Egy ilyen vagon három magyar vagonnal is felért.) Volt, hogy csak ketten cipeltük a nagy zsákokat, de így a gyerekeknek valami ajándékot tudtam hazahozni. De olyat is elvállaltam, amit itthon nem mertem elmondani: a különleges futó-próbát, mely során az új, modern dízelgépeket kellett befuttatni. Aláíratták velem a jegyzőkönyvet, hogy ha bajom történne, minden felelősséget vállalok. Bár 4-5 szakember is volt ott, a lényeget nekünk kellett vállalni. A 147 tonnás gépezet nagy sebességnél szitált és rázott, akár meg is hallhatunk volna. De ha valamit én kértem a vasúttól, mindenkor megadták nekem, mert ők is mindig számíthattak rám, soha sem mondtam nemet.

Ica néni: A férjem sosem keresett sok pénzt, mégis becsültem a vasutat, mert utazási kedvezményt és ruhát adott, ami nagy segítséget jelentett egy családnak. Mivel a férjem folyton úton volt és rendszertelenül dolgozott, nehéz volt a gyereknevelés, leginkább magamra számíthattam. Mikor gyerekeink nagyobbak lettek, befejeztem tanulmányaimat a dolgozók iskolájában és sikerült elhelyezkednem egy cukrász műhelyben. Két évig kézilányként dolgoztam, aztán – egy száz órás tanfolyam révén – mint varrónő az új ruhagyárba kerültem. Kiváló dolgozóként 15 évig dolgoztam ott (mindig magas százalékot teljesítettem), jutalmul 3000 forintot kaptam. 1993-ban rebesgették, hogy megszűnik a ruhagyár, de szerencsémre előtte előnyugdíjba mehettem. Az otthoni teendők és a munka mellett a templomot látogattam. Miután a gyerekek kirepültek, naponta jártam misére. Sose voltunk gazdagok, a családomnak éltem. Minden forintnak örültünk és megbecsültük. A legszebb a család nevelése volt.

Jóska bácsi: Szerettek a vasútnál. Az igazgató urat én vittem névnapozni; velem szeretett utazni, mert ismert, hogy mókamester vagyok. Azonban az én életemben is a család volt az első. Szabadnapon sokat játszottam a gyerekekkel, értük éltem, akárcsak a feleségem, aki mindig egy gondoskodó, jó anyuka volt. Istennek hála: minden gyermekünk meghálálja, hogy szeretetben neveltük őket. Az unokák is szeretnek minket,  eljönnek hozzánk, szeretettel vesznek minket körbe. El kezdték leírni életem történetét egy kis füzetbe. Felváltva írják, de még nem értek a végére. Nehéz sorsunk volt fiatal korunkban, de éppen ezért sokkal több szeretet élt a szívünkben, mint a mai emberekben, akik mindent megkapnak amit akarnak.